A csalódás minden életkorban szörnyű, de különösen fájó, ha kiderül, hogy a fiúnak hitt kedves, valójában egy nőt takar. Mert bizony a neten sokféle dolog megesik az emberrel. Otthon megadatott a lehetőség, hogy legyen internetem, amit sok mindenre használtam, többek között chatelésre. Akkoriban nem jártam sehová, beteg volt az édesanyám, inkább vele szerettem volna lenni. Így esténként beszélgettem, ismerkedtem.


Nagyon jól éreztem magam, rengeteg barátot szereztem.





Ahogy teltek-múltak a napok, az egyik srác, Szilárd - nem akarom a nevén nevezni, ezért legyen ez a fantom név - egyre közelebb került hozzám. Éreztem, hogy bízhatom benne. Két hét múlva képet cseréltünk, és egy nagyon helyes fiú nézett rám vissza a fényképről. Örültem neki, hogy egy ilyen barátom van. Olyan volt, akár egy álompasi. Kedves, aranyos, tudta mikor kell kimutatnia az érzelmeit. Emellett focizott, a családjáról és a haverjairól mesélt. A kezdetektől fogva egy hullámhosszon voltunk, és csak szárnyaltunk. Éjszakákat töltöttem vele a neten, és szépen lassan beleszerettem. Erőt kaptam tőle, hogy az időközben elhunyt édesanyám halálát fel tudjam dolgozni. Olyan szép álom volt. Ő is megszeretett engem, nagyon boldog voltam, hogy egy pár lehetünk. Nem akartam távszerelemet akárkivel is, de ő erősködött, hogy létezik ilyen, és menni fog nekünk.



Belementem, és nagyon sok boldog, szép percet, órát, hetet, hónapot töltöttünk együtt. Mikor szükségem volt rá, mindig velem volt, mondhatnám: összenőttünk. Nagyon sok ajándékot kaptam tőle, cd-ket, plüss játékokat, könyveket, képeslapokat. Rengeteg képet a neten keresztül. Néhány képkeretben kint is volt az ágyam mellett.

A gondok ott kezdődtek, hogy soha nem akart hozzám eljönni, azaz akarni akart, de mindig voltak elfogadható kifogásai, mint tudjuk, egy focistának kevés ideje van. Én nagyon szerelmes voltam és mindent elhittem. Bíztam benne, de furcsállottam, hogy soha nem szól bele a telefonban. Gondoltam, majd ha találkozunk, minden megváltozik. Így aztán egy év, három hónap után elindultam apukámmal egy edzőmeccsére, ami elmaradt, így elindultunk a lakásához, ami oda csupán háromnegyed óra volt. Ha már ott voltunk a közelben, muszáj volt személyesen is megismernem.

Ekkor ért az első döbbenet. Becsengettem, és nem az nyitott ajtót, akire számítottam, hanem egy idegen srác, aki nem is tudott semmiféle Szilárdról. Elmondta, hogy a csomagokat, amiket küldeni szoktam, a keresztanyja veszi át. És megadott egy utólag kiderült, hogy rossz telefonszámot.

A srác, aki ajtót nyitott valószínűleg mindent tudott a dologról, de akkor ezt én nem tudtam. Így hát haza mentünk, és én nagyon el voltam keseredve. Sajnos a második - még nagyobb - döbbenet akkor ért, amikor másnap, ilyen hosszú idő után, végre őszinte volt hozzám az én "Szilárdom", és kiderült a valóság. Egy nő bolondított ennyi időn keresztül, miközben tudta, hogy lelkileg nagyon gyenge vagyok anya halála miatt. Ahelyett, hogy kiszállt volna egyre inkább nem engedett sehová, én pedig őszintén szerettem őt.



Sajnos a dolog még nem ért itt véget, mert az a srác, akit szerettem, tényleg létezik, és minden igaz is rá, csak éppen egy nő bújt el mögé. A fiúnak pedig fogalma sincs róla, hogy mennyire kibeszélték az életét, és a családját. Valószínűleg mindent elmesélek a fiú családjának, nem engedhetem, hogy egy ilyen nőt tartsanak bizalmasuknak. Én sem szeretném, ha ellenkező esetben nekem nem szólnának..




Mi a mese?
A magyar nyelv értelmező szótára szerint: "A nép ajkán élő, szájról szájra járó, csodás, hihetetlen elemekkel teleszőtt, rendszerint prózai, ritkábban verses, költött elbeszélés."

E szükségképpen szűkszavú meghatározást kiegészíteném azzal, hogy a mese mesélője — ugyanúgy a mese hallgatója — nem hiszi el azokat a csodálatos eseményeket, amelyeket elmond, illetőleg meghallgat. Már réges-rég nem hisz a sárkányokban, tündérekben, többnyire a boszorkányokban, ördögökben sem, mégis szívesen hallgatja, gyönyörködve éli át mindazt, amit a mese — mint művészeti alkotás — kínál neki a maga sajátos esztétikumával.

Ennek az esztétikai hatásnak tényezői: a mesei cselekmény, a meseelemek, a mesei szerkezet és nem utolsósorban a mese nyelve.
A népmese cselekménye — a szóbeli hagyományozás természete szerint — nem változtathatatlan: kopik vagy gazdagodik, bővül, elvegyül más mesék elemeivel. Vándorol térben és időben — egyik világrészből a másikba, útközben újabb elemeket ragad magához, új tájakat fedez fel magának, más civilizációk, más kultúrák kellékeit, és átformálja mindezeket a maga törvényei szerint.

A mese elemei sokkal régebbiek, mint maga a mese. Ezeknek az elemeknek elrendezése, a szerkezet teremti meg a mesét. Ezt olvashatjuk Honti Jánosnak A mese világa című, a maga idejében úttörő jelentőségű, 1937-ben megjelent könyvében, mely írójának — sajnos — utolsó műve volt, mert a fiatalon is korszakos jelentőségű magyar mesekutató néhány évvel később a fasizmus áldozataként meghalt.
Honti János gondolatmenetét folytatva, mi is feltesszük a kérdést: mire kell gondolnunk, amikor mesei elemekről szólunk? Azokra az elemekre, amelyekből a mese építkezik: a mese szereplőire, a mesék színhelyére, a mesében előforduló tipikus helyzetekre, tárgyakra és csodálatos eseményekre. Ezeknek az elemeknek elrendezése, megszerkesztése — a műfajra jellemző, sőt meghatározó mesei szerkezet teremti meg a mesét (Honti). És tegyük még hozzá: az elmesélése.
A köztudatban a mese műfaját a csoda határozza meg. A csoda azonban nem feltétele, szükségszerű velejárója a mesének, legalábbis abban az értelemben, ahogyan a vallásos olvasmányokban, legendáriumokban szerepel, mint a természet törvényeinek hatályon kívül helyezése az isteni akarat kinyilvánítása céljából, hanem magától értetődő "természetes" esemény a mese különleges világában, mely a "lerombolt határoknak a világa" (Honti szavaival), a mesevilág, amelyre nem érvényesek a természet és a logika törvényei, mert a valóságon kívüliség világa.

Ebben különbözik a legendák csodáitól, másrészt a "fan-tasztikum"-tól, amely az említett törvény időleges felfüggesztése, nem pedig egy különleges mesei világ kiváltsága, és különben is inkább az irodalmi mesehős tudatában, semmint a mű cselekményében játszó-dik le — a romantika és a szecesszió elbeszélőinél legalábbis.
A világ ellentétekre épülő totalitása (élet és halál, nappal–éjszaka, fény–sötétség, hideg–meleg, jóság–gonoszság, gazdagság–szegénység, igazság–hazugság stb.) szabja meg az ellentétekre épülő szerkezetet, a szimmetrikus elrendezést, és a két ellentétes, sőt ellenséges elem harcára építi fel a cselekményt.

A meséről szólva nem feledkezhetünk meg a mese sajátos nyelvéről, stilisztikai törvényeiről, ezekről később bővebben is kívánok beszélni. Most azonban szólnom kell arról is, hogy a mesét tartalmi és formai sajátosságain felül a mindenkori mesélő személye is meghatározó módon jellemzi. Akár az írásban hagyományozott költői alkotások, magukon viselik koruk, nemzetiségük közös jegyeit, s mindezen túl szerzőjük személyének megkülönböztető, egyedi vonásait, hasonlóképpen az élőszó által megőrzött mesék is tükrözik a mesélő személyiségét. Ezért minden élőszóval előadott mese egyéni és eredeti művészi alkotás, melyhez kíséretül még hozzájárul a mesemondó hangja, viselkedése, előadói stílusa, és mindenekfelett személyi adottsága, tehetsége.

A következőkben a mesemondóról kívánok beszélni mint fontos személyről, akinek szerepe nem egyszerűen az ismert vagy kevésbé ismert szöveg közvetítése. Ezért a közvetítők a legtöbb esetben alkotó munkát végeznek. Munkájukat leginkább a fazekasmestereké-hez hasonlíthatnánk, akik az anyagot — ami adott esetben a mesemotívumok kimeríthetetlen, tarka sokasága — gyúrják, gyömöszölik, formálják művészetté, mindig tiszteletben tartva az anyag törvényeit.
A mese az idő beláthatatlan mélységeiből meríti nyersanyagát, mely sohasem látott tájakról, ismeretlen utakon vándorol országról országra, világrészből világrészbe, áttörve a nyelvek határait, áthatolva kultúrák áthatolhatatlan várfalain. Közvetítői: kalmárok, katonák, hittérítők, száműzöttek, világutazók és csavargók. Hozzák-viszik portékájukat, és semmibe veszik a megmérhetetlen távolságokat, melyeket a tér és az idő terít elébük. Megpihennek azokon a helyeken, ahol még szívesen látják őket, alkalmazkodnak az éghajlathoz, a helyi hagyományokhoz, formálódnak, csiszolódnak, egybeolvadnak más mesékkel, s lesz a világvándorokból magyar mese, spanyol mese, ukrán vagy grúz mese, esetleg mongol vagy brazil vagy éppenséggel egyiptomi mese. És minden egyes mese rokona a többinek, mert az ember, akiről szólnak a mesék, mindenütt élni akar, szabadon akar élni, utódokat nemzeni, szülni, felnevelni egy jobb, igazságosabb életre. Bőséget és békességet akar, olyan világot, ahol az igaz embert nem gáncsolja el a hamisság, fenevadak nem fenyegetik, éhség, szomjúság és háború nem sanyargatja.

Kimondhatjuk: a "mese csodája" abban rejlik, hogy az emberiség múltját és jelenét egy állandó jelen időben foglalja össze. Vagyis az ember egyetemes problémáit tárja a mese befogadója elé, aki a királyfiak, vándorlegények küzdelmeiben a saját személyes keserveit éli át, s a szegény ember győzelmén örvendezve merít erőt a maga mindennapi harcaihoz.
És kimondhatjuk: ugyanezért vált napjainkra a gyermekek műfajává, akiknek a felnőtt világgal szemben átélt kiszolgáltatottságából szabadít fel a mesei igazságszolgáltatás — legalábbis arra az időre, amíg hallgatják a meseszót.

Harmonet